Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Nem lehet erõbõl politizálni: interjú Hack Péterrel Kecskeméti József, www.találjuk-ki.hu, 2006. november 14. „Jelenleg zajlik a költségvetési vita arról, hogy még százmilliárdnyi bevételre lenne szükség. Ezt a konfliktust akkor lehetne feloldani, ha minden érintett szereplõt bevonnának a vitába, ha a kormány nem akarna úgy feltûnni, hogy egyedül õ tudja a problémát megoldani” – véli Hack Péter. A rendszerváltó elit egyik vezéralakjával Kecskeméti József beszélgetett. – Az elmúlt hetekben sokféle értelmezést lehetett hallani arról, hogy mi is zajlik most Magyarországon. Ön szerint morális, gazdasági, vagy társadalmi válság váltotta ki a jelenlegi elégedetlenségi hullámot? – Mindegyikbõl van egy kicsi. Egyrészt beszélhetünk egy régóta húzódó morális válságról, ami nem hiszem, hogy most kezdõdött volna. Ennek a mostani krízisnek a Tocsik-ügy, a Postabank- és K&H-ügy, valamint a különféle politikai trükközések egyaránt elõzményei voltak. Mindezek következtében egyre többen veszítették el a hitüket a rendszerváltozás utáni elitben, s ez nem csak a politikai elitre vonatkozik. Elképesztõen rosszak a szakszervezetek, az egyházak, a pártok, s szinte valamennyi intézmény bizalmi mutatói. Emellett létrejött egyfajta politikai válság is. Ostobaság lenne tagadni: még a kormánypártok szavazóinak és a mellettük kitartóknak is komoly csalódást okozott, hogy miként jöhetett létre ez a mostani gazdasági helyzet. 1989-1990-ben senkinek nem jelentett csalódást, hogy (leegyszerûsítve) a kommunizmus csõdbe vitte az országot. Az a kérdés, hogy az új intézményrendszer ezt miért nem tudta megakadályozni. Miért nem mûködtek a fékek, azok a mechanizmusok, amelyek ezt megakadályozhatták volna? A harmadik elemet talán nem nevezném gazdasági válságnak. Inkább egy pénzügyi, államháztartási válság alakult ki, ami letagadhatatlan. A tíz százalék feletti államháztartási hiány Európában példátlan, s ami még ennél is rosszabb – s errõl kevés szó esik –, az Unióban hazánk az egyetlen, amely a maastrichti követelmények közül egyet sem tud teljesíteni. – Egyesek szerint a morális válság egészen a rendszerváltásig visszavezethetõ, hiszen zárt ajtók mögött, a regnáló politikai elit kegyébõl jöttek létre pártok, s a friss demokrácia nem alapozta meg magát erkölcsileg. – Ez egy rendkívül fontos kérdés. Önmagában az, hogy a rendszerváltó tárgyalásoknak, az Ellenzéki Kerekasztalnak nem volt legitimitása, az nem vitatható. Azoknak az erõknek, melyek részt vettek rajta, egyik oldalról sem volt legitimitása: sem a kommunistákat, sem pedig az ellenzéket nem bízta meg a nép. Utólag az 1990 tavaszi választás legitimálta a szereplõket és a folyamatot, ugyanakkor arra is felhatalmazást kaptak ezzel, hogy rendezzék a múltat. Négyféle megoldás létezik az igazságtételre a világban. Az amnézia-modellt a spanyolok alkalmazták Franco halála után, méghozzá olyan mértékben, hogy nemcsak törvényeket nem hoztak az elõzõ rendszer kiszolgálóival szemben, de még a hétköznapi diskurzusnak sem volt része mindez. A junta bukása után a görögök a szelektív büntetést alkalmazták, azaz a diktatúra vezetõit megbüntették, a kínzásokban részt vevõ körülbelül 300-400 katonai rendészt felelõsségre vonták, pár ezer embert elbocsátottak. Dél-Amerikában csak feltárták a múltat, Dél-Afrikában pedig volt egyfajta igazságfeltárás, aki viszont ebben nem vett részt, azt felelõsségre vonták. Magyarországon ezek közül egyiket sem alkalmazták. Anélkül, hogy megállapodás lett volna arról, hogy eltemetjük a múltat, mint ahogy azt Timothy Garton Ash javasolta, maszatolás volt. Ugyan megkezdõdött valamiféle igazságtétel, de nem vittük végig: nem történt meg a sortûzperek tisztázása, nem történt meg mindenki számára megnyugtatóan az ügynökügyek tisztázása. Választhattunk volna: a skála egyik végén az „üldözni és megbüntetni”, a másik végén a „megbocsátani és elfelejteni” között. Huntington szerint a legrosszabb választás, ha nem üldözünk és nem büntetünk, de ugyanakkor nem is felejtünk és nem is bocsátunk meg. Magyarországon ez történt: nem felejtettünk, de morális katarzis sem volt. 1956 ötvenedik évfordulója ezt hozta a felszínre. – Épp ez az elhallgatás tette lehetõvé Medgyessy Péter felemelkedését, majd ez vezetett bukásához. És ugyanez vezetett ahhoz, hogy újra felerõsödhessen az antikommunista retorika. – Igen, ezek szorosan összefüggnek. A baloldalon az a várakozás volt, hogy ha nem forszírozzuk a múltat, nem foglalkozunk az igazságtétellel, az ügynökügyekkel, akkor ezek a kérdések – cinikusan szólva – kimennek a mosással, elfelejtik az emberek, és mindenki napirendre tér felettük. Szerintem a baloldal azt nem vette észre, hogy az antikommunista retorika már 1998-ban, aztán 2002-még erõsebben és 2006-ban is nagyon sok fiatalt szólított meg. 2000 körülre teljesen elbillent a politikai mezõ: a 30 év alattiak körében messze kétharmad felett volt a Fidesz támogatottsága, ugyanilyen mértékben választották a 60 év felettiek a baloldalt. A jobboldal az antikommunista retorikával, az igazságtalanságok hangsúlyozásával nagyon sok fiatalt meg tudott szólítani. Ez érthetõ is, hiszen bennük sokkal több illúzió van az iránt, hogy egy igazságosabb világot lehet teremteni. Ebbõl fakadóan a fiatalokban az igazságtétel iránt is sokkal nagyobb hiányérzet támadt. Csak mostanra kezd világossá válni, hogy 1956 után milyen méreteket öltött a megtorlás. Sokan elfelejtik, hogy jóformán nincsenek olyanok Magyarországon, akiket közvetlenül vagy a családjukon keresztül nem érintett mindez. Emiatt volt téves a baloldal várakozása, hogy mûködhet az a logika, hogy „ha nem beszélünk róla, akkor majd elfelejtjük”. Ez érvényesült az ügynökügyekben. Ezek azt mutatják, hogy a többség ugyan nem, de legalább negyven százaléknyi kisebbség szeretné feltárni azokat. Vélhetõen most már a baloldal is azt mondaná, hogy jó lett volna, ha 1990-ben megtörténik valamiféle feltárás. Ennek hiányában a jobboldal most is azt mondhatja, hogy egész Kelet-Európában Magyarország az egyetlen posztkommunista ország. A baloldal pedig nem tudja megmondani, melyik az a pont, ahol elhatárolódik az elõzõ rendszertõl. – Vagyis a baloldal felelõssége a mostani helyzetben az, hogy nem nézett szembe a múlttal. A jobboldalé pedig az lenne, hogy mellékutakon járt és csontvázakat vett elõ a szekrénybõl? – Igen. A baloldal felelõssége az, hogy nem tisztázta a viszonyát a múlthoz: sem személyi sorsokban, sem pedig általánosságban nem törõdött azzal, hogy mi történt 1945 és 1990 között. Nem arról van szó, bocsánatot kértek-e, hiszen ezt Medgyessy Péter is és Gyurcsány Ferenc is megtette. Ez a dolog szimbolikus része. A valódi, õszinte szembenézés hiányzik. Nem véletlen, hogy ezekben a hetekben a Kádár Jánost dicsõítõ könyv vezeti az eladási listákat. A felmérések szerint Kádár még mindig a 20. század legnépszerûbb politikai figurái közé tartozik, miközben az általa vezérelt elnyomás és megtorlás nagyobb volt, mint az 1945 utáni. A jobboldal két dologban felelõs. 1998 és 2002 között a Fidesznek lett volna lehetõsége arra, hogy szorgalmazza a megtisztulást, ám fontosabb volt számára az aktuális politikai ellenfelekkel való leszámolás. Ezt mutatja, hogy az ügynökügyet a Fidesz mindig csak aktuális érdekeinek alárendelve vette napirendre, a teljes igazságtételnek sosem volt híve. Ilyen értelemben õk is bûntársak. A jobboldal másik felelõssége, hogy az 1945 és 1990 közötti történésekkel nem egy haladó, modern hagyományt állítanak szembe, hanem inkább a háború elõtti tradíciókhoz nyúlnak vissza. Ennek jele, hogy a Fidesz-rendezvényeken is egyre gyakrabban tûnnek fel árpádsávos zászlók. Nem hiszem, hogy a teljes Fidesz azonosulna ezzel, de a vezérkar egy tagja sem emeli fel ellene a szavát, s személyesen Orbán Viktor sem, hiszen ezekre a szavazókra is szükségük van. Jellemzõ, hogy 2005-ben Orbán tett néhány bátortalan lépést arra, hogy középre vigye a pártját, de utána újra erõteljes jobboldali fordulatot vett, mert úgy ítélte meg, hogy ott nagyobb tartalékai vannak, mint középen. S mostanra már nem Csurka István a szélsõjobb vezére, hanem Orbán Viktor. Csurka mostanra már csak 100–150 embert tud mozgósítani, hiszen korábbi hívei a Fidesz rendezvényeire járnak. – Mi az oka annak, hogy míg Nyugat-Európában még a parlamenten kívüli szélsõjobb erõk sem szalonképesek, addig nálunk egyfajta összekacsintás van a parlament vezetõ jobboldali ereje és a kint rekedt szélsõségesebb erõk között? – Ez ma már több mint cinkos összekacsintás: arról van szó, hogy nem teszik világossá, hol van a fal jobb és szélsõjobb között. A Fidesz mostanra a volt MIÉP-szavazók számára elfogadható alternatívává vált. Ezt megmutatták az idei választások is. Ennek fõ oka pedig az, hogy – miként a Kádár-rendszerrel – a háború elõtti rendszerrel sem néztünk szembe õszintén. Nyilvánvaló, hogy a háború elõtti hatalmat a kommunisták elítélték, de ez nem volt elfogulatlan értékelés. Ez a gyõztesek ítélete volt. A mai napig zajlik vita arról, hogy a szovjetek felszabadítók vagy megszállók voltak. A mai napig elmaszatolják Magyarország szerepét a háborúban. Nem tisztázott, hogy kinek milyen szerepe volt a holokausztban. Ez jelenik meg a kárpótlások rendezetlenségében is. – Térjünk vissza a kádári nosztalgiára. Szerintem az – szemben az elõbbiekkel – inkább gazdasági, semmint ideológiai kérdés. Hiszen a puha diktatúra idején már viszonylagos jólétben éltek az emberek, a gmk-k, vgmk-k, gebinek rendszere lehetõvé tett egyfajta (kis)polgárosodást. – Mindkét rendszerhez fûzi az embereket nosztalgia. A Kádár-korszakban leginkább a biztonság volt vonzó: nem kellett attól tartani, hogy valaki – a szó szoros értelmében – az utcára kerül. A rendszerváltás után tízezrek kerültek az utcára, s újabb tízezreket fenyeget ugyanez. Szerintem a biztonság és a kiszámíthatóság iránti nosztalgia egyébként jogos. Persze azt sem tisztáztuk, hogy ennek a másik oldala a szabadságtól, részint pedig a lehetõségektõl való megfosztás volt. Egy generáció számára veszett el az a lehetõség, hogy olyan életet éljen, amilyet a képességei lehetõvé tettek volna. – Ugyanakkor jelenleg – persze csak áttételesen – ugyanitt tartunk, csak most a gazdasági árát fizetjük meg a Fidesz támogatása mellett beváltott szocialista választási ígéreteknek. – Igen, így van. Visszatérnék a kiindulási ponthoz: ha 1990-ben megtörtént volna a múlt tisztázása, akkor ma könnyebb lenne ugyanezt megtenni, könnyebb lenne megmondani, hogy minek mi az ára. Tizenöt év után merült fel elõször, hogy az egészségügyi ellátásban feltüntessék, hogy a tb mennyit fizet az ingyenességért. Az egyetemi oktatásban sem tudatosítottuk ezt. Nincs tisztázva, hogy mi a közjó, mit jelent az adófizetõk pénze. Senki nem támadta meg a Medgyessy-féle béremelést azon az alapon, hogy mibõl fogjuk kifizetni. Senki nem támadta meg a 13. havi nyugdíjat. Ebben az országban a saját megítélése szerint mindenki megérdemelné, hogy megduplázzák a fizetését, de senki nem teszi hozzá, hogy a kiadási oldallal szemben mindig kell állnia egy bevételi oldalnak is. Ma az egyes háztartásokban az emberek már érzik ezt, de az államháztartás körül még mindig sok a bizonytalanság. Ebben nagyon nagy a politikai elit felelõssége, amely úgy gondolkodik: jobb, ha az emberek nem tudják, hogy mi van velük, valahogy majd csak túlleszünk rajta. Épp ez vezetett el a 2006-os helyzethez: ne beszéljünk róla, majd átverjük az EU-t, majd átverjük az állami számvevõszéket, majd átverjük magunkat is. Ez a politikai gyakorlat, amely mind a két oldalt jellemzi, szükségszerûen vezetett el a mostani eseményekhez. – Említette a közjót. Ma úgy tûnik, hogy az egyenlõ a regnáló politikai elit érdekeivel. – Azt látom, hogy azok az intézmények, amelyeknek a közjót kellene szolgálniuk, kudarcot vallottak. Amellett, hogy meg kell vizsgálni, mi vezetett idáig, azt is fel kell tárni, hogy a politikai pártok miként veszítették el a kontrollt cselekedeteik felett. Mind a két nagy pártra a vezérelvûség jellemzõ, a vezért tévedhetetlennek tartják, a vezér és szûk körének javaslatait egyedülinek és megkérdõjelezhetetlennek látják. Senki nem meri feltenni a kérdést: mibõl? Miért van ez? A kilencvenes évek elején a pártoknak ezek a belsõ mechanizmusai még valamennyire mûködtek. Késõbb elõször a Fidesz szorította ki a kritikusokat a soraiból, de bizonyos értelemben ez ment végbe az MDF-nél és az SZDSZ-nél is. Az utóbbi idõben pedig az MSZP-t is elérte ez a folyamat: a kritikusok, az alternatívákat megfogalmazó fórumok eltûntek. Felépült a mítosz, hogy úgy kell a pártoknak mûködniük, mint egy katonai egységnek: a parancsot nem kell megvitatni, nem lehet megkérdõjelezni, hanem végre kell hajtani, és ez vezet a hatékony politizáláshoz. Horn, Orbán, Medgyessy és Gyurcsány is ígéretekkel nyerte meg a választást, és mivel ez az ígérgetés hatékonynak bizonyult, akik felemelték ellene a szavukat, azokat a párton belül el kellett hallgattatni. Arra azonban senki nem gondolt, hogy egyszer el kell jutni a kasszáig. Amennyiben ennek ellenére tovább folyik az ígérgetés, jóval nagyobb katasztrófákba futhatunk bele. – A pártokon belül elhallgattatták a „másként gondolkodókat”, de mi van a civil társadalommal, a független intézményekkel? – Azok sem mûködnek megfelelõen. Valóban az lenne az ideális, ha a civil szféra ellenõrzõ szerepet gyakorolna, de nálunk – ellentétben a régebbi demokráciákkal – ez nem alakult ki. Szidjuk az amerikai választási rendszert, de ott azért nem a bokszolók döntik el, hogy milyen szabályok szerint vívnak meg. Alkotmányos szempontból az állami számvevõszéknek, a Magyar Nemzeti Banknak és az ügyészségnek is ilyen kontrollszerepe van. Az elmúlt idõszakban azonban ezek az intézmények is „elpártosodtak”. Elég, ha az MNB-re gondolunk, amelynek élére Antall József Bod Péter Ákost, korábbi miniszterét nevezte ki. Horn Gyula jóvoltából õt Surányi György váltotta, majd Járai Zsigmond következett. Ha egy független intézmény élére olyan személyt állítunk, akirõl nem hihetõ el, hogy független, még akkor sem fognak hinni neki, ha igaza van. Csak reménykedem benne, hogy az ügyészség az új fõügyész kinevezésével visszatalál egy függetlenebb státusba, de sok mindent már alapvetõen elrontottunk. – A civil társadalomnak egy jelentõs ereje lehetne a szakszervezeti mozgalom. Ez nálunk az elõzõ rendszerben nem mûködött, de most sem funkcionál rendesen. Ebben jelentõs szerepét látom a szocialista pártnak, mely választási megegyezéseket köt egyes érdekvédõkkel, prominens vezetõit pedig kormányzati sarzsival váltja meg. – A magyar szakszervezeteket két erõ verte széjjel. Az MSZP azzal, hogy gyakorlatilag kihelyezett politikai tagozatként mûködteti a döntõ többségüket. Amely szakszervezetek relatíve erõsek, azok a baloldalhoz kötõdnek. Vannak ugyan olyanok is, melyek nem kötõdnek a baloldalhoz, ám azok meglehetõsen gyengék. A másik erõ, amely az erõs szakszervezetek ellen hat, az a multinacionális tõke, amely nem akarja, hogy érdekvédelmi szövetségek jöjjenek létre. Én egyébként egyetértek azzal, hogy erõs, jól artikulált szakszervezetek alakuljanak ki. Ráadásul nem is értem a kormányok félelmét, hiszen az esetek zömében az érdekvédõknek nem velük lennének konfliktusaik. Persze emellett egyéb, a politikától, gazdaságtól független civil szervezetek is hiányoznak Magyarországon. Ezek együttesen eredményezik azt, hogy az emberek nem jelenítik meg saját érdekeiket. Nem alakult ki bennük, hogy a munkahelyükön, a lakóhelyükön, az egyházi közösségben más és más érdekeik vannak, amelyeket más és más módon tudnak érvényesíteni. Erre jó példa a patikaliberalizáció. Az emberek többsége a patikusok és a kormány vitájának véli ezt, és nem tudatosodik bennük, hogy végsõ soron róluk van szó; arról, hogy lesz-e az ügyeletes gyógyszertárnál közelebbi hely, ahol vasárnap este fájdalomcsillapítót vehetnek majd. – Mindezek végül is oda vezettek, hogy mostanra kiüresedett az érdekegyeztetés. Vagy rosszul látom? – Így van. Mind az Orbán-, mind a Gyurcsány-kormány alatt arra épült fel a rendszer, hogy a kabinet erõbõl véghezviszi a döntéseit, majd sok-sok pénzt elkölt arra, hogy megmagyarázza mindezt. Holott sokkal olcsóbban meg lehetne ezt tenni. A baloldal egyetlen esélye az lenne, ha azt tenné, amit a Horn-kabinet tett 1994-ben. Akkor ugyanis azért nem robbant ki ez az antikommunista hangulat, mert Hornék jól látták: hiába nyerték meg a választásokat, hiába van mögöttük stabil, kétharmados többség, nem lehet erõbõl politizálni. Ha ugyanis erõbõl politizálnak, akkor már 1995-1996-ban, a Bokros-csomag idején ennél jóval súlyosabb események következtek volna be. – Egyesek szerint ha akkor hozzá mertek volna nyúlni a kétharmados törvényekhez, az Alkotmányhoz, akkor most jobb helyzetben lenne az ország, kisebbek lennének a politikai viták. – Nem gondolom így. Van persze néhány olyan rossz kompromisszum – például – a médiatörvényben, amely zsákutcába vitte az intézményrendszert, de az alapproblémákat nem ezek okozzák. Jelenleg zajlik a költségvetési vita arról, hogy még százmilliárdnyi bevételre lenne szükség. Ezt a konfliktust akkor lehetne feloldani, ha minden érintett szereplõt bevonnának a vitába, ha a kormány nem akarna úgy feltûnni, hogy egyedül õ tudja a problémát megoldani. Erre egyébként Orbán és Gyurcsány is hajlamos. Ha az Alkotmánybíróság nem tartja alkotmányosnak a házipénztáradót, és emiatt kiesik húszmilliárd az államkasszából, akkor igenis le kell ülni a gazdaság szereplõivel és meg kell vitatni, hogy ezt ki hogyan látja behajthatónak. Ezen a tárgyalásos modellen alapult például a spanyol Moncloa-paktum. A gazdaság szereplõi érdekvezérelt emberek. Ha aközött kell választaniuk, hogy három év alatt elveszítenek 200 millió forintot az adóemelés miatt, vagy hogy a teljes beruházásukat veszítik el azért, mert összeomlik a gazdaság, akkor az olcsóbbat választják. Ez a tárgyalás rendkívül hiányzik, ráadásul a megmondó szerepkört mind Orbán, mind Gyurcsány imádja. Rambóként, mind a két kezükben egy-egy géppuskával rohannak elõre, abban a hitben, hogy mindenkit legyõztek. Amikor azonban elkezdenek visszalõni – mint ahogy most is történik –, akkor azt látják, hogy ott állnak egyedül azon a téren, ahol mindent õk égettek fel, és ahol már nincs fedezék, nincsenek támogatók, mert mindenki kilométerekkel van mögöttük. S mi történik, ha ezt nem veszik észre és továbbrohannak? November negyedike után mindenki megnyugodott egy kicsit, de óriási tévedés lenne azt hinni, hogy kiment a gõz, és már nincs semmi probléma. – Mi lehet a kiút ebbõl a helyzetbõl? – Az önkormányzati választások után Kósa Lajos, október 23. után pedig Navracsics Tibor nagyon bölcsen mondta, hogy kicsit meg kellene nyugodni, hideg vizet kellene engedni a jobboldal csuklójára, és elemezni kellene a helyzetet. A baloldalon pedig nagyon rövid idõn belül politikai stílust kell váltani, ami kihat egyébként annak tartalmára is. A Rambo-típusú politizálást szövetségkeresõ, szövetségépítõ politizálással kell felváltani. A kormány ne legyen az egyik szereplõje olyan konfliktusoknak, amelyeknek valójában nem részese. Két érdekcsoport vitájában ne álljon az egyik mellé, hanem inkább döntõbíróként az egyensúlyt keresse. Ez az egyetlen út. Ezt követõen pedig le kellene ülni, és meg kellene vitatni, hogy az intézményrendszereken mit lehet változtatni. Persze, ha a pártok nem lesznek képesek belsõ fékezõmechanizmusokat kialakítani, akkor Magyarország könnyen olyan helyzetben találhatja magát, mint a kilencvenes évek elején Olaszország, ahol mindenkit elutasított a társadalom. Nagyon kíváncsi vagyok például arra, hogy a „Szeretem Magyarországot” mozgalom milyen rezonanciákat vált ki. Ha egy ilyen áramlat nagy népszerûségre tesz szert, akkor az jelenthet egy alternatív kiutat, ugyanúgy, mint Olaszországban a tiszta kezek mozgalma. Persze másfajta töltéssel, de Magyarországon is sok embernek elege van abból, hogy két kamion rohan egymás felé, és egyik sem akar megállni, miközben mi ott vagyunk közöttük. Ha ezt elég sokan jelzik, és elindulnak olyan mozgalmak, amelyek 2010-ig akár politikai erõvé formálódhatnak, az megijesztheti a jelenlegi politikai pártokat, és más pályára terelheti a vitát. – Ez úgy hangzott, mint valamiféle társadalmi szerzõdés. Kicsit konkrétabban mit kellene egy ilyen közmegegyezésnek tartalmaznia? – Szerintem világossá kell tenni a különbözõ intézmények funkcióit. Azoknak a szervezeteknek, amelyek függetlenek, rendkívül erõsen meg kellene támogatni az autonómiáját. Hangsúlyozottan a Magyar Nemzeti Bankét. Járai mandátumának lejártával nem szabad baloldali közgazdászt kinevezni a jegybank élére, hanem olyan személyt kell találni, akinek személyét illetõen konszenzus van. Meg kell erõsíteni az Állami Számvevõszék, az ügyészség függetlenségét, és ugyanígy a bíróságokét is. Szerintem elképesztõ károkat okozott, hogy a jobboldal nem emelte fel a szavát az ellen, hogy egyes bírákat az utóbbi idõben szégyentáblára tettek. Orbán Viktornak jeleznie kellett volna, hogy ezt nem szabad, mert ez fasisztoid mentalitás. Ezt követõen pedig a pártpolitikát ki kellene szorítani a gazdaságból, ami szorosan összefügg a pártfinanszírozás kérdésével. Szembesíteni kellene a magyar lakosságot azzal, hogy a demokratikus rendszer mûködésének vannak költségei, és ezeket a költségeket átláthatóvá kellene tenni. A négy parlamenti párt a hatályos törvények szerint egyenként 386 millió forintot költhetett el. Mivel nem mindegyik használta ki a keretet, mintegy 1,2 milliárd forintnyi költés látható. A valóságban azonban ennek húsz-, de inkább harmincszorosát költötték el. Körülbelül 27,5 milliárd forint eredete és sorsa ismeretlen. Ez olyannyira jelentõs összeg, hogy ennél kevesebbet remélt a költségvetés a házipénztáradóból. Ez az összeg szükségszerûen illegálisan jut a pártokhoz. Ha valaki ugyanis támogatná a pártokat egy bizonyos összeggel, akkor afeletti félelmükben, hogy túllépik a 386 milliós keretet, különbözõ trükkökre bírják a támogatókat. Ez a tisztázatlan viszony a gazdaság és a civil szféra szereplõit is politikafüggõvé teszi, hiszen az is párttámogatás, ha egymillió forintot a pártkasszába fizet be valaki, másik öttel pedig egy „baráti szervezetet” támogattatnak meg vele. Ha ezt a korrupt rendszert nem tisztítjuk meg, akkor tovább rothad majd a társadalomban is. Az átláthatóság mindenki érdeke. Ha a pártpolitika, a gazdaság és a társadalmi szervezetek nem kapcsolódnak ilyen szorosan egymáshoz, akkor a pártpolitika terén megjelenõ rothadás nem terjed ki a többi területre. Ha vannak karanténok, és minden szereplõ a maga területén mûködik, akkor a diszfunkciók hamarabb kiderülnek. Most az a gond, hogy ha valami tönkremegy a pártpolitikában, akkor a gazdaság és a civil szféra rögtön megérzi azt. Amennyiben ezek egymással laza kapcsolatban lévõ területek, ez nem fenyeget, sõt: az egyik vagy a másik megfelelõ mûködése kihat a többire is. Kecskeméti József Nem lehet erõbõl politizálni: interjú Hack Péterrel, www.találjuk-ki.hu, 2006. november 14.